Azt hittem nem lesz szarabb. Tévedtem.

Ma épp Insect Warfaret (rájuk később visszatérek) hallgattam, mikor eszembejutott, hogy nincs lemezkritika az oldalon – és mivel felém bőven akad vélemény a szar zenékről, ideje belecsapni a sablonos, unalmas, irritáló zenékből álló lecsóba.

Ahogy az utolsó mondatot írtam, kapásból az új Deicide album jutott eszembe. Megjelenése előtt nagy reményeket fűztem hozzá, végül mégis egy vödör krumplival egyértékű alkotást kaptam. Azért nem egy vödör szar, mert minden téren igazságos vagyok és azt picit kevesellem, de azt hiszem érthető a célzás. Ismertető gyanánt közölném, hogy tisztelettel tartozok a zenekarnak a kilencvenes évek legelején kiadott két albumért (Deicide és Legion – mindketten a floridai death metal klasszikusai) és még pár odabaszós lemezért (a The Stench Of Redemption nem mindenkinek nyerte el a tetszését, de nekem tetszett az új stílus is) és még jónéhány tűrhető/szar albumot. Hullámvölgyekkel teli karrierjük ismét felfelé kezdett ívelni a 2004-ban és/vagy 2006-ban kiadott lemezekkel (egyesek szerint tévedek, ők bekaphatják), mire idén ők előálltak ezzel:

Till Death Do Us Part – A borító is árulkodik az album silány minőségéről. Talán a tagok drogozási szokásairól is. Én egy kiló kender és húsz liter pálinka után sem adnék ki egy ilyen ocsmány szart a nevemmel.

Szóval miért olyan borzalmas a szóbanforgó album? Végülis nem borzalmas, csupán kegyetlenül unalmas. Tehát borzalmas. Mondhatnám hogy ötlettelen, de nem teszem. Benton bácsiéknak biztos volt egy rakás fasza ötletük, csak a végtelenségig újrahasználták őket, kikúrt unalmas számokat írva. 4/4-es ütemben tizenhatszor egymás után hallani ugyanazt az elcsépelt riffet nem túl szórakoztató. Elmagyarázom embernyelven is. A tagok kitaláltak egy új zeneírási módszert, ami valahogy így működik: “Ha újra és újra pontosan ugyanazt játsszuk, lehet durvulat lesz és bárkit ki bírunk akasztani”. Ne értsétek félre, van pár jó riff, csak nemkicsit ellaposodnak ha ennyiszer végig kell hallgatni őket. Mondhatni nagyon. Kurvára. A hangzáshoz nincs sok hozzáfűznivalóm, mivel magán a zenén nem javítana sokat másfajta keverés vagy más hangzású hangszerek, az egész album olyan monoton, hogy vonszol. Elég mély, vastag a hangzás, a basszusgitár mondjuk nem hallatszik, de kit érdekel. Minek keressem, mást akarok hallgatni, ennek meg érjünk minél hamarabb a végére. Ahogy először végighallgattam az albumot, folyamatosan az járt a fejemben, hogy “Hallottam-e már valahol ezt a számot?”. Nincs benne semmi fogós vagy érdekfeszítő, ha netalán mégis találnál, hallgass végig egy számot és rájössz hogy nincs.

A Deicide megint elkúrta. Ha mégis érdekel a zenekar, szerezd be az első két album bármelyikét, vagy a The Stench Of Redemptiont, azok tartalmaznak olyan hanganyagot, amit érdemes is meghallgatni. Ha mégis tetszett az új album, ajánlom hogy keress egy hidat, és vesd a mélybe magad minél hamarabb.

Reklámok

2 hozzászólás to “Azt hittem nem lesz szarabb. Tévedtem.”

  1. Te kurvára egy gecis fasz vagy, úgyhogy szopd le, aztán szúrd le magad! (Legalább egy irtani való szarral kevesebb lesz.)

  2. Talán Deicide fanboy vagy és nem örülsz annak, hogy nem tetszik nekem az album? Kár, mert tényleg szar album.

Hozzászólás jelenleg nem lehetséges.